2024-ről a külföldi keményvonalas shortlist sem volt könnyű, vagy legalábbis nehezebb volt, mint a 2023-as, ennyiben hasonlít a hazai top 10-es szemlére, ám itt pont a többlet miatt izzadtam, hogy mi marad ki, és mi kerül be végül. Erős év volt, számos egyértelműen befutó dallal, aminek mindenáron itt a helye, így többnyire ezek következnek. Tartom magam a tavalyi metódushoz, miszerint a dalok nem értékalapú, helyezésszerű sorrendiségben szerepelnek, hanem ahogy a mondandóm azt az írás folytán épp adja. Kezdjünk hát!
10. Marilyn Manson: As Sick as the Secrets Within
Lehet kicsit megosztó Mansonnal kezdeni a botrány(ok), és úgy önmagában a heves érzelmeket kiváltó karaktere miatt, számomra azonban semmit sem veszített az értékéből, sőt! Kifejezetten élveztem az érett, belassult anyagait, a The Pale Emperor az egyik legjobb lemeze, a Heaven Upside Down számos meglepetést (Say10) és slágert (Kill4Me) tartalmazott, az aranykora energiáit sugalló klipekkel. A We Are Chaos önfeltárású tematikája, és a zenei közeg is új pozicionálású album volt, a 2024-ben érkező One Assassination Under God – Chapter 1 (OAUG) pedig szintén több ízben örvendeztetett meg. Tyler Bates (gitár & producer), illetve Bill Yukich (rendező) visszatérése ismét áldás, szerintem fenomenális alkotói társulások ezek. Manson végre hozta a várt reakciót a legutóbbi cancel-kísérletre.
A We Are Chaosnál is nyíltabb őszinteséggel beszél, zeneileg pedig számos korábbi érájával léptek párbeszédre.
Tény, hogy nagyon várom a második részt, de az első húzásaival sem tudtam még betelni. És bármennyire is zseniális a címadó dal, a Sacrifice of the Mass vagy épp a Raise the Red Flag, mégiscsak egyértelmű volt: az As Sick as the Secrets Within-nek kell itt szerepelnie. Egyik érdekessége, hogy szinte kizárólag Manson írta. Szövegileg az egyik legszebb, legmélyebb találata, a klippel (mint első single) pedig remek újabb visszatérés-előfutár lett, nem kis művészi teljesítménnyel. Nosztalgikus és előremutató, nem utolsó sorban pedig könnyen aktualizálható, magunkénak érezhető. Izgalmas feszültségek és képek hömpölyögnek, katartikus zenei építkezés, Manson-esszencia a javából, mindezeket pedig érettség és erősség felhangja színezi.
9. Blood Incantation: The Stargate [Tablet I]
Az év egyik találata az Absolute Elsewhere lemeze. Nomen est omen a cím. A Blood Incantation eddig nem különösebben volt kiemelkedő, ismert projekt, volt death metal és elektronikus albumuk is, aztán gondolták, hogy ezek jól meglennének együtt is. Az eredmény? Ison, Vangelis, All Pigs Must Die és Pink Floyd együtt. MEKKORA MÁR! Persze, rengeteg fúziós, műfajokat ötvöző produkció létezik, legutóbbi listámon például Kim Dracula szerepel ezen jegy mentén, mégis a Blood Incantation akkora flesst képes hozni, hogy simán tetőzi az eljárást, egy lemez alatt mesterévé és ékkövévé válik. Valamit nagyon elkaptak, és ehhez az LP első tétele tökéletes: felülünk rá és soha többé nem akarunk leszállni. Szenzációs, ahogy ezek a dalok gomolyognak, valami általunk felfoghatatlan parabázisban úgy állnak és csengenek össze, hogy rezonál, rímel rá az ősvalaminkben, a tudatalattinkban lappangó tartalmak, érzetek halmaza.
Egymás felé fordított tükrök: apriori élmény, megértés. Nem feltétlenül revelatív, sokkal inkább intuitív.
Izgalmát, kuriózumát, intenzitását tehát nem csupán a bricolage jellege adja: valamire nagyon rátapintottak a zeneszerzés, az évek során. Sikerült a lét diverzitásának, színességének, sokféleségének mélyén húzódó, átfogó fonalat kitapintva olyat alkotni, ami nem beszél arról, nem szólítja meg, csak fel-felmutatja e transzcendens, omnipotens ütőér ritmusát. Hol a dolgok üres természetének felismerésére, hol érzelmes emlékezésre – hagyva, felszólítva, hogy éljük meg azokat –, végül nagy vonalakban a megbékéléshez terelve a hallgatót. Az is megeshet, hogy teljesen félreértek valamit, de ez már csak egy ilyen szakma: számomra ilyen mozgásokat ír le, velem ezt csinálja. És nem biztos, hogy az olvasóban is ezt fogja, de azt bátran állíthatom, hogy ha meghallgatja, legalább feleekkora hatással lesz rá is. Gyerünk hát!
8. The Rasmus: Rest in Pieces
Sokunk tinédzserkorának egyik nagy szerelme volt a The Rasmus. Már a 2022-es, pár év kihagyás utáni visszatérésük (Rise) is ígéretesnek tűnt, érdekes, de nem szokatlan húzással fűszerezve: Finnország eurovíziós képviselőjeként versenyeztek a Jezebel című egyébként egész korrekt dallal. A Rest in Pieces azonban jóval nagyobbat megy mint a Rise dalai:
a szokott rasmusos hangzásvilág és popzenésség mellett ezúttal a modern metal hatásai is megjelennek,
ami nagyon jó ötvözet és jól is áll nekik. Autentikusabb, mint sok modern metalt popzenés köntössel tálalni kívánó próbálkozás, amikből Dunát lehetne rekeszteni, de igen feledhetőek. A The Rasmus azonban ezúttal is képes alaposan felkavarni a vizet: nagy hévvel bír a dal sodrása, és olyan fülbemászó elemekből áll össze, amiket rengetegen irigyelhetnek. Sok zenekar az évek során elfelejti például a „catchy” refrén írásának képességét. Ez Lauriéknál teljesen detektálhatatlan tünet, elég egy bosszús magánéleti helyzet, és máris slágert csinálnak belőle. Hát, kérem, ez a The Rasmus, 2025-ben is!
7. Poppy ft. Bad Omens: V.A.N.
A Violence Against Nature (V.A.N.) a valaha született metal szerzemények egyik legrangosabbja. És akkor ennyivel le is zárhatnám, minek szaporítani a szót, jöhetne a következő a dal. De a szerzői kötelesség jegyében még egy kis kommentárral ellátom. Poppy eddigi munkásságát korábban is érdekfeszítőnek találtam, a Bad Omens azonban sosem emelkedett ki a sorból számomra. Ám ahogy e kettő összeért…
POSZTHUMANISTA METAL? Fuck yeah. Kérünk még!
Lehet ma a mesterséges intelligenciánál és a természetkulturális viszonyoknál adekvátabb témát választani? Maximum az örök toposzok. Itt azonban velejéig aktuális kérdések borús megragadásának víziójával találkozunk, szerintem egyenesen magasművészeti nívón. A dal eszköztára, a szöveg, a videóklip: lenyűgözően összerakták. A szerzők egyik legjobb húzása, hogy az analóg meghajtású hangszerek is gépies rigmusokban, indusztriális monotonitással dörögnek. Hibrid, monolitikus, baljós. Nem lehet nem szeretni. Akárhányszor hallgatom (lassan egy éve), mindig teljesen a hatása alá kerülök.
6. Linkin Park: The Emptiness Machine
Az év visszatérése a Linkin Park From Zero-ja. Hatalmas port kavart, abszolút pozitív kicsengéssel végül. Emily Armstrong kezdetben megosztotta a rajongókat, de az utóbbi időben már elapadt a kétkedés, miután rengeteget bizonyított élőben, továbbá az egyik legjobb albumukat rakták össze vele. A változatos és genuin lemez a maga komorságával is igen üdítő anyag lett. Egyöntetű vélemény állt össze: új, azonban igencsak üdvös Linkin Park-éra kezdődött, ami nélkül sokkal szegényebb volna a világ.
A The Emptiness Machine rockhimnusz, ami ritkán születő dolog.
Az sem gyakori, hogy egy zenekar többet is magáénak tudhat. A Linkin Park eddig is simán egy dupla CD-nyi rockhimnuszt sorakoztathatott már a Best Of válogatásaiban, de a From Zero még feldobott párat a tracklistre. És ki tudja, mi következik még? Jó látni, hogy mennyire élvezik és felettébb dicséretes, hogy az újrakezdhetetlenség mítoszát ők is megdöntötték. De hányszorosan! A számok, statisztikák, amiket produkálnak, épp jóval többről beszélnek, mint visszatérés: a Linkin Park az újabb generációkat is képes megszólítani, új dalaikkal pedig szíven találták a tömegeket. Koncertjeik varázslatosak, Chester affirmáló, túlvilági kacajának köszönhetően (melyre a csapat viszont – helyesen és szépen – nem játszik rá sem hatásvadászatként, sem profitorientáltan) azok a hangfalak még bizonyára sosem szóltak így.
5. VOLA: Cannibal
A VOLA káprázatos világa az egyik legletisztultabb performancia a metálszíntéren, a 2024-es Friend of a Phantom ennek újabb bizonyítéka. Az elmés, ám zsigeri kemény húzások mellett a legcsiszoltabb finomság váltakozása jellemzi ezt az albumot is. Nagyon szubjektív és ösztönös rezdülések, emberi lépték és mérték, mégis képesek végül mindig beleoldani a hallgatót a végtelen kozmoszba. A feateket személy szerint mindig is nagyon szerettem, így a 2021-es Witnessről a Shahmennel közös These Black Claws az egyik kedvencem. Örömmel konstatáltam, hogy a FOAP-on is lesz koprodukció:
a Cannibalban Anders Fridén (In Flames) működött közre – micsoda felállás!
A VOLA zenéjének minden aspektusát lehetne méltatni, de most csak a műfajon belül bőven kiemelkedő szövegekre hívnám még fel a figyelmet. És persze a breakdownokra, amiknek szintén nagy mesterei. Eddig a Your Mind is a Helpless Dreamer (3:23-tól) volt a kedvencem tőlük, ám a Cannibal (3:11) teljesen megigézett az utóbbi időkben. A breakdown éteri felvezetésében Adam Janzi pergőjátéka bizsergető, a berobbanó zúzdába pedig szép, lassú melódiák szövődnek bele, mint például az If I Were You zenekar a Lostba 1:39-nél. Lenyűgöz, meghat, ahogy a gigászi súlyokat ilyen fénycsóvákkal lélegzik át ilyenkor.
4. Judas Priest: Crown of Horns
A Judas Priest korántsem csak a legendás névből él, őszintén és nem múló döggel írnak máig zenét. Ezúttal is egy abszolút korrekt lemezt dobtak a piacra, simán elhintve pár slágert. Állhatna itt a Trial by Fire (ami még 2023 végén csúszott be és bár nem listáztam akkor, de említettem) vagy a címadó Invincible Shield, remek és ízig-vérig Judas Priest dalok. Mégis a Crown of Horns a legszerethetőbb a lemezről, a kezdő instrumentális virtuózkodás után
a verze olyan ’80-as évek flesst hoz, kicsit hard rockos, kicsit glames beütéssel, hogy minden alkalommal libabőrös leszek.
A szöveg is olyan aranyos és hiteles a szépkorú Rob Halfordtól, hogy az egyik Judas Priest-pillanatom lett a dal. Hasonlóan meglepő hangszereléssel bírt egyébként helyenként a Panic Attack is, amiben Halford hatalmasat megy, mintha nem is öregedne. Csak ide lyukadunk ki, ezúttal sem úszható meg: valóban érdemes náluk is a komplett anyagot végighallgatni! Egyszerűen a Judas Priest stenk volt, és stenk is maradt, kevés csapat tud ilyen dicsőséggel korosodni.
3. Oranssi Pazuzu: Muuntautuja
Pszichedelikus-experimentális-avantgárd doom/black metal? Triphop? A Muuntautujan nincs két egyforma dal, de ugyanazon fekete lyuk körül oszcillálnak és magukba omlasztanak körülöttük mindent, beszívják a figyelmünk, a lelkünk. Az erőnket azonban semmiképp, sőt, feltölt az élmény. Dermesztően sötét, mégis mozgalmas, vonzó és nem tudni, mit ígér az elnyelődés után, de valami részünk mélyen odabent kívánja. A csodálatos Makó Dávidnak (aka The Devil’s Trade) köszönhetően bukkantam a démoni elnevezéssel bíró, „nyilván” finn csapat lemezére, majd kiderült, akad még néhány. Először a legutóbbi album címadó dalát dobtam be klippel: nagy trip volt, minden percét imádtam.
A lemezen ez a legmarkánsabban elektronikus alapokon nyugvó tétel,
de ez abszolút erényként realizálódik. Ahogyan az is, hogy a számok mindegyike egyenkénti trip. Rengeteg téma és műfaj kavarog, folytonos nyomasztás, impresszív hullámlökések övezik a kompozíciókat. A szakmai kiválóság, találékonyság és zaklatott, hatalmas spiritusz felkavaró táncából létesül ez a zene. Fenséges, de orvul elaprózza magát és mindenhová beszivárog kísérteni, döngölni. Legtöbbünknél pedig valószínűleg marad is.
2. Nightwish: Perfume of the Timeless
A Nightwish az egyik örök kedvencem, soha nem fog kiesni a top háromból, de a Human | Nature lemez óta nem sok jót tudok elmondani róluk. Érteni vélem az új dalszerzői praxis vagy elképzelés koncepcióját, sejteni vélem a motivációját, de mintha elfáradt, vagy legalábbis ellelketlenedett volna a zenéjük. Utóbbi mindennél rosszabb. Egész pályájuk alatt szívszorító, katartikus és eget rengető dolgokat csináltak, imádom mindhárom énekesnőt, és az Endless Forms Most Beautifullal bezárólag egyszerűen hibátlan életművel bírnak – azt hiszem, nagyon kevés ilyen zenekar van. Talán Marco távozása volt az utolsó csepp a pohárban, a rossz nyelvek szerint és egyes megnyilatkozások alapján valóban igaz, hogy Tuomas vesztette el az érdeklődését a projektben. Mindenesetre a 2024-es Yesterwynde a 2020-as albumhoz hasonlóan kevés emlékezetes, immerzív, megható pillanatot kínál. Mégis
váratlanul akad egy csúcspont, egy méltó, felemelő és átható szerzemény, mely a nagy dalaik sorába illeszthető.
A Perfume of the Timeless (POTT) zeneileg és szövegében is visszaidézte azt a hihetetlen intenzív, mély érzésekből építkező Nightwish-t, ami sokunk szerelme. Reményt is jelent: az utóbbi három lemez, mint afféle trilógia tematikai-hangulati-alkotói világába Tuomasék, úgy tűnik, képesek integrálni a korábbi felhajtóerőt, bensőségességet, misztikumot, romantikát. A POTT erős, beakadó részekből építkezik, virtuózkodik benne picit minden hangszer és Floor Jansen is, hangszerelésében pedig grandiózus: még a keverésben is az orkesztra kap hangsúlyt. Hozza a szentimentalitást, az újonnani érdeklődési területeket és a nagykompozíciók sikeres monumentalitását. Ezt pedig megfejelték egy lebilincselően gyönyörű klippel. Mégiscsak megeshet, hogy egyszer visszatér még az a Nightwish, ami alig volt szavakba önthető.
1. Cemetery Skyline: In Darkness
Mikael Stanne meglepett minket a The Halo Effect nevű, volt In Flames-tagokkal alkotott igen jó fogadtatású projekttel, mely nemcsak a supergroup volta miatt ment nagyot, hanem valóban figyelemreméltó érzékkel hozták az örömzenét. 2024-ben azonban egy újabb supergroup élén tűnt fel. Nem elég, hogy a Dark Tranquility-vel is új (kiváló) lemezt készítettek (Endtime Signals, belekóstolásul ajánlom a Not Nothingot) épp, egy keményebb gótikus-rock produkció is életre kelt, ezúttal Amorphis-, Insomnium-, Dimmu Borgir-, Sentenced- és ugye Dark Tranquilty-zenészekből.
A Cemetery Skyline hamar ki is adta első nagylemezét Nordic Gothic címmel, és felettébb szórakoztató lett a végeredmény,
több mint elég. Lendület, kellő melankólia és gothic dög is van benne, ahogy kell. A melódiákat pedig annyira eltalálták, hogy alig tudtam választani, mely dal kerüljön ide. Végül aztán mégiscsak a nyilvánosságba lépésüket fémjelző In Darknesst vettem elő. Remekül keverednek benne a zenei világok, az album egésze azonban ennél is színesebb. Persze, mit is várunk ennyi különböző univerzumból érkező alkotótól? Kedves Mikael, ez is nagyon jól sült el! És örülök, hogy több tiszta éneket is hallhatunk tőle.
Borítókép: Csilléry András
